Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Beszélgetés dr. Zacher Gábor toxikológus fõorvossal

Dr. Zacher Gábor
A médiában is gyakran szereplõ Zacher doktor szigorú ember. A munkában nem ismeri a tréfát. S hogy igaza van, azt az is bizonyítja, hogy az általa vezetett osztály eredményei nemzetközi összehasonlításban is igen figyelemreméltóak, messze felülmúlják a hazai átlagot. Persze ebben egészen biztosan szerepe van annak is, hogy egy nagyszerû csapat dolgozik mellette. Kollégái kiegyensúlyozott, vidám emberek - mint ahogyan Zacher fõorvos is az. Itt nincs nyegleség, nemtörõdömség. Udvariasan, mosolyogva válaszolnak az érdeklõdõknek.

Dr. Zacher Gábor viszonylag egyenes, ám korántsem könnyû úton jutott a polgári család mindennapjaiból a fõorvosi székbe. Elõször mûtõsfiú volt, majd az egyetem mellett elkezdett mentõzni. Csaknem két évtizedig dolgozott - egy ideig a jelenlegi munkája mellett - e munkakörben. S amikor a kettõ együtt már túl sok volt számára, másmilyen feladatot keresett. Közéleti tevékenységbe kezdett: megyei, majd önkormányzati képviselõ lett.

  • Hogyan került az orvosi pályára?
  • Nagyon jó - a mostani Deák Téri Evangélikus Gimnázium helyén mûködõ - általános iskolába jártam. A gimnázium után az orvosi egyetemre jelentkeztem. Végigjártam a ranglétrát: voltam ápoló, mentõtiszt, végül mentõorvos - mindvégig részmunkaidõben. Fõállásban a Honvéd Kórházban dolgoztam, ahol a sürgõsségi betegellátás volt a szakterületem. Nyolc éve vagyok az Erzsébet Kórház toxikológiai osztályán. Roppantul élvezem a munkámat, az orvosi hivatás egyik legszebb részének tartom.
  • Mivel foglalkoznak ezen az osztályon?
  • A fõvárosban egyedül itt mûködik toxikológiai osztály, s országos viszonylatban sincs túl sok hasonló. Tevékenységünk elég széles területet ölel fel: mi kezeljük a mérgezéses és kihûlt betegeket, az önakasztott sérülteket. Évente nyolc és fél ezer ember fordul meg nálunk, akiknek 70-75%-a öngyilkosságot követett el. Másodikként azok következnek, akik kábítószer-túladagolás miatt kerülnek hozzánk, ez körülbelül 800-900 esetet - nem fõt! - jelent egy évben. S ide szállítják a vízbe fúlt és kimentett embereket is. Külön csoportot alkotnak a kihûlt betegek - érdekes módon csak mintegy 80%-uk hajléktalan, a többiek idõs emberek, akik nem tudják elõteremteni a fûtésre valót, vagy olyan nehéz sorsú, egyedül élõ emberek, akik elbódultak valamilyen gyógyszertõl, és otthon fagytak meg.
  • Mi indította a politikai szerepvállalásra?
  • Jobboldali családban nevelkedtem, s mivel édesapámat börtönbe is vitték, talán érthetõ, hogy nem rajongtam a szocialista rendszerért. Ezt csak megerõsítette az az élmény is, hogy az 1973. március 15-i megemlékezésen egy lovas rendõr kardlappal akkorát ütött a vállamra, hogy eltörött a kulcscsontom.

A politikai életben 1994 óta veszek részt. Akkor indultam elõször az önkormányzati választásokon, és sikerült is bekerülnöm a testületbe. Késõbb a Pest megyei közgyûlésbe is beválasztottak, ahol az egészségügyi bizottság alelnöke lettem. Örülök, hogy az akkori dinamikus fejlõdésnek talán egy picit én is részese voltam. Sajnos késõbb megszakadt a kapcsolatom a korábban engem támogató párttal, mivel el mertem mondani azt, ami nem tetszett.

Meggyõzõdésem, hogy ha az ember elér a szakmájában egy bizonyos szintet, akkor vannak bizonyos politikai, közéleti kötelességei is. Hasonlóképp feladatomnak tekintem a médiában való szereplésemet is. Nem magamtól jelentkeztem, de azért mondtam igent a megkeresésre, mert úgy véltem, hogy ebbõl a toxikológiai osztálynak is haszna származik. Hiszen nagyon fontos, hogy a keleti határszéltõl a nyugatiig ismerjék meg a nálunk folyó gyógyító munkát. Ha más kórházaknak, kollégáknak olyan betegük van, aki speciális toxikológiai ellátást igényel, akkor vegyék fel a telefont, és szóljanak ide. S ha olyan a beteg, mi azonnal átvesszük, vagy ha kell, bármilyen más segítséget, tanácsot is megadunk.

  • Az emberek elsöprõ többsége úgy vélekedik errõl a helyrõl, hogy "csak oda ne kerüljek". Ön naponta töményen találkozik a bajjal, a nyomorral, s azt mondja, szereti a munkáját. Ne haragudjon, de mit lehet ezen szeretni?
  • Itt az embernek olyan napi szakmai sikerélményei vannak, amelyekre máshol alig tehet szert. Ha egy súlyos állapotú mérgezett beteg bekerül, gyakorlatilag az osztályon dolgozók, az orvosok döntésétõl függ, hogy mi lesz a sorsa. S jóllehet ez mindennapos eset, a halálozások száma nálunk 25-30%-kal kevesebb, mint egy átlagos belgyógyászati osztályon. Ez elsõsorban a körülmények ellenére is példaértékû ápolói munkának és a nagyon jó, fiatal, lendületes gárda odaadó, lelkiismeretes munkájának köszönhetõ.

Hogy miért nem fásul bele ebbe a munkába az ember? Akinek van honnan elindulnia, s van hová visszaérkeznie, az úrrá tud lenni a helyzeten. Én nem viszek haza innen problémákat, s nem is hozok be. De ez a kollégákra is jellemzõ.

A család szerepe döntõen fontos. Nem véletlen, hogy közöttünk nincs olyan, aki egyedül nevelné gyermekét. Egész családok vannak, ahol mosolyog az ember, amikor elindul, s mosolyog, amikor hazaér. Én megpróbálok segíteni az embereknek, meghallgatom a problémáikat, megteszek minden tõlem telhetõt, de mindig tudom, hogy azok az õ problémáik. Nem vihetem haza azokat, mert felõrlõdöm.

  • Az egyházakat nem próbálták bevonni a terápiába?
  • De igen. Egy idõs katolikus pap szokta látogatni a betegeket. A Református Iszákosmentõ Misszióhoz is el szoktuk küldeni a pácienseinket. Lehetne azonban ennél szélesebb együttmûködés is, de ez nem rajtunk múlik. Az osztály nyitva áll. Hiszen vannak olyan gyógyszer-, kábítószer-, alkoholfüggõ betegek, akiknek lelki segítséget tudnának nyújtani az egyházak, ha bejönnének ide, s vállalkoznának erre a feladatra. Hangsúlyozom, hogy csak egyházakról beszélek, szektákról nem lehet szó. Azt azonban nem szeretném, ha itt, az osztályon térítés folyna. Ha valaki bejön, beszélget a beteggel, s õ ennek hatására - amikor kikerül innen - elmegy a közösségbe, és segítségükkel át tud lépni azon a vonalon, amelyen eddig nem tudott, az persze jó dolog. Ha pedig a boldogságát is megtalálja - fõként úgy, hogy megváltozott életet él -, akkor az gyõzelem.
  • Ön hogyan találkozott a hittel?
  • Én nem vallásos családban nõttem fel, jóllehet édesanyám görög katolikus, édesapám pedig evangélikus. Kisgyermekként találkoztam elõször a hittel, amikor elküldtek a Deák téri evangélikus gyülekezetbe hittant tanulni. Ma is emlékszem Keken Andrásra, aki nagyon mély hatást gyakorolt rám. Késõbb konfirmáltam is, de nem lettem templomba járó ember. Persze azért nagypénteken mindig el szoktunk menni a fiammal az istentiszteletre. Neki is meg kell ismernie az egyházat, a döntést pedig majd õ hozza meg.
  • Kiváló szakmája van, fényes karriert, sokkal magasabb fizetést érhetne el, számtalan munkahely várná. Nem akarna váltani?
  • Megmondom õszintén: felmerült már bennem. Hiszen a kábítószeres betegek között is van egy olyan réteg, amelyik - ha igényt tart az orvosra, amikor meg akar gyógyulni - gazdagon megfizet mindent. Ez azonban nem vonz engem. Én szeretem a vért, a verejtéket és a könnyeket. S lehet, hogy ez furcsán hangzik, de én ebben nõttem fel. Sürgõsségi osztályon, traumatológián dolgoztam, mentõztem, és ezek nem olyan szakmák, amelyekben keresztbe tett lábbal azt tudom mondani a velem szemben ülõnek, hogy "uram, százezer forint". Nekem segítenem kell azoknak az embereknek, akik erre rászorulnak. S a borítéknál jóval többet jelent egy köszönet vagy egy egészségesen távozó ember. Jóllehet köznapi értelemben nem azt szoktuk érteni rajta, de én úgy gondolom, hogy ez a szeretet.

Gyarmati Gábor
::Nyomtatható változat::Hozzászólások a cikkhez:Nem mindig elég a szigor!!
Nem tudom elhiszik-e vagy sem...de elmesélem: 15 éves vagyok. Novemberben gondoltam egy kicsit becsípek. Hát a végén nem tudtam járni... jól berúgtam. A bartánõim bevittek a helyi orvosi ügyeletre. Onnan mérgezés gyanúval bevittek a mentõk az Erzsébet Kórházba. Már eléggé magamnál voltam ahhoz, hogy mindenre emklékszem, ami azután történt hogy átöltöztettek. Az egyik ápoló benn maradt velem. És a többit nem írom le... Mint a filmekben, a legrosszabb szappanoperákban. Csak annyi hogy nem dugott meg... de minden mást megcsinált! Az egészet leírtam a naplómba, amit Anyumék elolvastak! Természetesen bementem dr. Zacher-hez és megmutatták a naplóm. Szerintem még mindig emlékszik rá. Persze letagadtam, nem tudtam mit csináljak. Szüleimnek nem akartam riadalmat. De ami megtörtént, megtörtént! Most egy elérhetõséget keresek Zacher doktorhoz, hogy elmondhassam, igaz volt és ne csinálhassa meg több nõvel!!! Remélem találok!!
X, 2007-02-20 20:03:47..nem igaz...
az elozo hozzaszolashoz... nem igaz..az apolok nem dugjak meg a betegeket a toxikologian.es addig mit csinalt a tobbi apolo ,amig teged allitasod szerint elintezett as egyik??/osszesen 4 apolo van szolgalatban egy napon,ejjel meg kevesebb..a mentok atlag 10 percenkent erkeznek oda???kitalaltad..mert berugtal..kis szerencsetlen.nagyon divatos dolog lett mostanaban a latens sertett szerepe...az jut rola eszembe..az alapvicc:..""tegnap elott megeroszakolt a medve sirja a nyuszika,meg tegnap is..meg holnap is oda megyek..""
Moon Sylvia, 2007-06-27 00:55:12és ha mégis?
Ha ezt a kislányt ez a dolog ennyire foglalkoztatja, lehet valóságalapja. Véleményem szerint nem szabadna ennyiben hagyni, mert súlyos nyoma maradhat a gyerekben.Akkor is, ha igaz, akkor is ha nem. Ha igaz, utána kellene járni, mert ez már rendőrségi ügy, ha nem igaz akkor pszichológussal kellene felvenni a kapcsolatot. A szülők és a gyerek is Zacher doktortól vának segítséget. Mint orvos, segítsen, akkor is, ha nem toxikológiai ügy. Üdv: Adrienn
Adrienn, 2007-06-29 14:08:48Megjegyzés
Nos, nekem is volt szerencsém 2 ízben a toxikológiai osztályhoz. Igazából nem tudok határozottan kiállni az osztály tisztasága mellett, bár én sem gondolnám, hogy ilyesmi botrányos dolog történjen. Mikor másodszor voltam ott, már sokkal jobban beláttam az osztályt, és sokkal józanabb is voltam. Na akkor nekem is volt egy rövid idő a kivizsgálásnál, mikor otthagytak, de nem az ápolóval, hanem 1 mentőssel. Érdeklődő kérdéseket tett fel nekem, kicsit közvetlen stílusban, és ennyi. Semmi más. Talán valami ilyesmi helyzetet egy másik kislány máshogy értékel, mint én, de én semmi rosszat és kellemetlenet nem találtam ebben a helyzetben, csak kicsit csodálkoztam. Nem vádolnék be konkrét molesztálással senkit. De hogy azért valamit mégis mondjak a "csodás" helyről: annyira barátságosak és kiegyensúlyozottak a nővérek és ápolók, hogy nekem az esőben megázott drága bőrkabátomat gombócba begyűrték egy felcímkézett kukazsákba, azóta olyan ronda mintha 10 éve hordtam óta, bár ez még a kisebb gond. Annak is örültem volna ha a nadrágomat nem veszik el. És persze másnap a betegeket átküldik a pszichiáterhez a másik épületbe. De még ez sem indokolta meg, hogy visszakapjam a nadrágomat. Bájosan azt mondták, hogy a takaróba csavarjam be a derekamat, ugy menjek át. Minusz 10 fok volt... Arról ne is beszéljünk, hogy többen rágyújtottak a kórteremben gond nélkül. 2 nő pedig az alkoholmérgezése után ott az ágyában vett még be 1-1 gyógyszert. Nem pont lenullázni akarom a toxi értékét. Nagyon is fontos a működése. Hatalmas szükség van a Zacher dokiék munkájára, és őszintén becsülöm őket. De van még mit javítani! De még mennyire. Végül annyit még elmondanék, hogy nagyon becsülöm a toxikológiában, hogy van kapcsolata az egyházzal. Volt szerencsém találkozni ott egy katolikus pappal, aki beszélgetett velem egy rövid ideig. Azt hiszem, az a találkozás alapozta meg későbbi megtérésemet. Nagyon nagy jelentősége van a kórházlelkészeknek!
GRoteX, 2007-08-16 20:38:11

távoli rokon
Én totál el tudom képzelni, mert számos visszasságot tapasztaltam. És képzelje dr. Zacher úr sétáljon át a másik épületbe, és keresse elő mit írt le egy nagyon kedves kollégája egy orvosi beavatkozásról. Utána keresztelkedtem meg, de már azelőtt is fontolgattam, olyan jó a vezetése alatt álló osztály, hogy egy egy idős rokonod legjobb barátnőjének (nagymamám) unokáját, egy evangélikust nyírtak ki majdnem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kedves doktor úr

(zsuzsann, 2013.03.24 19:31)

Kedves doktor úr mi a véleménye a beteg és a kórházi dolgozó,(legyen az orvos vagy ápoló) viszonyáról,tekinthető -e kiszolgáltatottnak a gyógyszerekkel teletömött beteg,vagy az aki bizalommal fordul az orvosához,aki megosztja vele a legbelsőbb érzéseit,kiadja magát és vár segítséget egy olyan helyen mint a maga kórháza? A választ mindenki tudja,úgy,hogy ne legyen olyan büszke magára és a maga álltal vezetett osztályra,mert "fejétől bűzlik a hal"

az EÜ.-i dolgozó is csak ember...

(Toci, 2010.11.16 01:16)

Ne bántsatok minket, akik nevetségesen alacsony bérért lelkiismeretesen küzdünk értetek vagy egy hozzátartozótok életéért. Nem vágyom több fizetésre, mert tudom, hogy minket a termelő munkát végzők tartanak el (mint ahogy minden közalkalmazottat), és számomra világos, hogy amíg az országnak nem megy jól, addig az eü. az utolsó szempont (kormányok jöttek mentek,de ez nem változott), de a megbecsülés hiányzik. Persze ennek oka az is,hogy a hivatás nívója a fizetésekkel egyenes arányban csökken, és így nyilvánvaló, hogy lesz negatív tapasztalat(fenti okokból kiindulva valószínűleg egyre több). És hozzászoktunk, hogy mindenkinek nehéz és egyre kevesebb a paraszolvencia (amit említettem,hogy nem várunk el, de azt is írtam, hogy miért is lenne hová tenni), de elfogynak a köszönömök is, és ez már érzékenyebben érint. Néha felmerül bennem, hogy néznek még annyiba, mint aki elviszi a szemetet (ne értsetek félre, természetesen az is nagyon fontos). Csak van egy nagy külömbség. Ha nekünk rosszul megy, és már nem tudunk jó képet vágni, mi nem mehetünk ki az utcára, mert felelőséggel tartozunk a betegekért és a potenciális betegekért. Értünk csak ti tudnátok tenni. A ti hangotoknak akkor is hangosnak kellene lenni-amikor a tehetséges ápolók, mentőtisztek, orvosok mennek külföldre vagy hagyják el a pályát egy jobb, könnyebb élet reményében. Aminek az egyenes következménye az, hogy az ő helyükre kényszerűen egyre alkalmatlanabb emberek kerülhetnek. Már most sem nagyon érdemes betegnek lenni Magyarországon (kivéve persze a "mégegyenlőbbeknek")és, ha nem javul a helyzet elfogynak a megszállottak és akkor ki tudja mi lesz...Bocs a kirohanásért. A mondandóm lényege annyi: Ne a hibát keresd bennünk, segítsd a munkánkat, légy velük kedves és ne felejtsd el megköszönni, ami jót tettünk. Addig is marad a szakmai siker és a dicsőség, hogy ezt is megoldottuk, de én szeretnék továbbra is betegként és nem megoldandó feladatként gondolni az embertársaimra. Nos zanzában ennyi. Üdv.: egy OMSZ dolgozó

Re: az EÜ.-i dolgozó is csak ember...

(zsuzsanna, 2013.03.24 19:18)

velem is megtörtént a krízis osztályon,egy hasonló eset.Az ápoló kihasználta begyógyszerezett állapotomat.Egy este arra eszméltem,hogy egy üres kórteremben vagyok hiányos öltözetben és rajtam fekszik az ápoló.Amikor tudatosodott bennem mi is történt,feljelentést tettem a rendőrségen,majd kitartó utánjárással 4 év múlva megtörtént a vádemelés.Közben az ápoló külföldre távozott.Nemzetközi elfogatóparancsot nem adtak ki ellene.Ennyit a Magyar igazságszolgáltatásról